Barangolás a társadalomtudományi kutatás világában
2018. december 17. hétfő - Lázár, Olimpia
Kötetlen - 2010

2010. szeptember 01. szerda, 16:12
Susánszky Pál

Dolgozatom a kollektív cselekvés sikerességének problémájára irányul, melyet egy nyílt forráskódú operációs rendszer fordításával foglalkozó internetes közösség, a Magyar Ubuntu Közösség (MUK) vizsgálata során mutatok be. Munkám során alapvetően a sikeresség külső és belső meghatározóival foglalkozom, melyet a kollektív cselekvés percepciója, az érzelem és identitás valamint a motivációs tényezők mentén vizsgálok a csoport legaktívabb tagjaival készült interjúk alapján. Eredményeim szerint a kollektív cselekvés sikerességének első szintjét a közjószág létrejötte, míg a második szintet a közösség tagjainak aktivizálása, mozgósítása jelenti.

Írásom első részében a kollektív cselekvés szociológiai, az érdek és identitás szociálpszichológiai elméletét foglalom össze. A második rész a közösség működéséről szól és az interjúk elemzését tartalmazza, míg a harmadik részben összegzem az eredményeket és az elméleti irodalom kritikájára koncentrálok.

 

A kollektív cselekvés

 

A kollektív cselekvés fogalmának első kifejtését és elemzését Olson (1997) végezte el. A fogalomban rejlő problémát a legegyszerűbben úgy lehetne megfogalmazni, hogy a cselekvők rövidtávú érdekeiket szem előtt tartva jövőbeli cselekvéseik lehetőségét kockáztatják, illetve vesztik el. Ezeket a szituációkat Hardin (2000) után a közlegelők tragédiájának szokták nevezni[1].

Vannak olyan helyzetek, amikor a közlegelő problémáját a különböző közösségek a gyakorlatban megoldják, ezekre az esetekre az elméleti alapfeltevésekből (ti. racionális-önérdekkövető, hasznokat és kiadásokat mérlegelő cselekvő) kiindulva kell magyarázatot találni. Megkülönböztetjük ezeknek a csapdahelyzeteknek centralizált és decentralizált megoldásait.

Az esetek egy részét meg lehet magyarázni egy külső hatalom kényszerítőerejének feltételezésével, tehát a törvények legelőhasználatot érintő szabályozásával. Ezeket a törvényeket az emberek azért tartják be, mert félnek a retorziótól, ha ugyanis megszegik a törvényt, akkor valamilyen büntetéssel kell szembenézniük. Olson az ilyen, a szabályok megszegését követő büntetések, valamint a szabályok betartását követő jutalmazások rendszerét hívja szelektív ösztönzőknek, melyeket valamilyen autoritás (pl. az állam) érvényesít. Olson óta azonban a kollektív cselekvés irodalma olyan helyzetek magyarázatával küzd, melyekben szelektív ösztönzők használata nélkül valósul meg kollektív cselekvés.

 

Olson (1997) klasszikus munkájában a kollektív cselekvés és a közjószág fogalmára épít. Egy jószágra akkor mondhatjuk, hogy közjószág, ha a fogyasztásból nem lehet kizárni senkit és a jószág fogyasztása nem versengő. Erre példa lehet egy híd; a Lánchidat bárki használhatja, aki szeretne átmenni a Duna másik oldalára (nem zárható ki senki a fogyasztásból), valamint a híd használata nem csökkenti a többi hídhasználó hasznát (nemversengő fogyasztás). Olson elmélete szerint a kollektív cselekvés akkor valósulhat meg szelektív ösztönzők használata nélkül, ha a csoport mérete kicsi. "[A] kis csoport minden egyes tagja, vagy legalább egyik tagja úgy találja, hogy a kollektív jószág biztosításából származó személyes nyeresége meghaladja a kollektív jószág bizonyos mennyiségének megszerzésével járó összes költséget." (Olson, 1997: 39), tehát "a csoport minden tagjára az össznyereség jelentős hányada jut" (Olson, 1997: 40).

A nagy csoportok azért sikertelenebbek a kollektív javak létrehozásában, mert minél nagyobb a csoport létszáma, (1.) "a csoportra orientált cselekvés jutalmazása annál kisebb, a csoport pedig annál kevésbé képes arra, hogy optimális mennyiségben biztosítsa a kollektív jószágot." (Olson, 1997: 52); (2.) a közjószág annál kisebb hányada esik egy emberre, így annál valószínűtlenebb, hogy egy vagy kevés embernek megérje biztosítani a közjószágot, (3.) "annál nagyobbak a szervezeti költségek" (Olson, 1997: 52).

 

Az Olsoni-modell kritikái

Az aszimmetrikus tagság és a kritikus tömeg

Oliver és Marwell három cikkben írták meg a kollektív cselekvés és a kritikus tömeg elméletét (Oliver, Marwell, Teixeira, 1985; Oliver, Marwell 1988; Oliver, Marwell, Prahl, 1988). Az 1988-ban írott cikkükben felhívták a figyelmet arra, hogy vannak olyan mozgalmak, melyek esetében az olsoni logika nem érvényesül, mert sikerüket éppen a nagy méretüknek köszönhetik. Ilyenek például az amerikai feketék polgárjogi mozgalmai, a nők emancipációs mozgalmai és a környezetvédő mozgalmak.

Az egyik legszembetűnőbb probléma, hogy Olson példáiban szereplő közjavak esetében nem érvényesül a nemversengő fogyasztás kritériuma. Oliver és Marwell erre az eléggé kirívó hiányosságra hívták fel a figyelmet, és elemzésükben a nemversengő kínálat (jointness of supply) esetével foglalkoznak. Ezt a kritériumot folytonos változónak képzelik el, vagyis a tiszta nemversengő (pure jointness of supply) fogyasztású és a versengő fogyasztású (zero jointness of supply) javak között végtelen átmenetet feltételeznek. Állításuk az, hogy Olson érvelése, miszerint csupán a kis vagy privilegizált csoportok képesek szelektív ösztönzők nélkül közjószágot előállítani, csupán a versengő fogyasztású csoportokra lesz érvényes, tehát a "zero jointness of supply" esetére. A kollektív cselekvés logikájának még egy nem teljesen kifejtett részletét gondolják tovább, mégpedig a homogén és heterogén csoportok megkülönböztetését. Olson is foglalkozik a csoportok heterogenitásának a kollektív cselekvésekre gyakorolt hatásával, Oliver és Marwell azonban alaposan kifejtik ezt.

Egyfajta új tézisként jelenik meg, hogy a kollektív jószág minél jobban megközelíti a nemversengő fogyasztás tiszta esetét, annál inkább érvényes rá a csoport létszámának pozitív hatása, és minél inkább heterogén egy csoporton belül a hozzájárulási hajlandóság, annál valószínűbb, hogy a csoport létszáma valamilyen pozitív hatással lesz a kollektív jószág biztosítására. A fenti érvelést az is alátámasztja, hogy egy nagy érdekcsoportnak nagyobb erőforrás tartaléka van, mint egy kisebb csoportnak. Vagyis, ha egy közjószág biztosításához kell egy minimum szint (küszöbérték), akkor könnyebben jön létre nagycsoportban, mint kicsiben, mert a rendelkezésre álló szabad egyéni erőforrásoknak kisebb hányadát kell mozgósítani. Elképzelhető, hogy egy nagycsoportban a tagoknak a szabad erőforrás-tartalékuknak csupán öt százalékát kell mozgósítaniuk, míg egy kiscsoportban a tagok akár százszázalékos hozzájárulására van szükség. (Oliver, Marwell, 1988)

 Harmadik cikkükben a szerzők a heterogenitás fogalmának és hatásának elemzésével foglalkoztak. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a csoport heterogenitása mikor lesz pozitív hatással a kollektív cselekvés létrejöttére. Mint említettük, többféle heterogenitásról is beszülhetünk a csoporton belül. Egyrészt az érdekek és erőforrások heterogenitásáról és az egyéni (egoista) hálózatokban található kötések számának nem egyenlő eloszlásáról, ezt röviden a hálózat centralizáltságával lehet leírni. A heterogenitások kétféle módon fejtik ki hatásukat. Ha a hozzájárulók erőforrásainak és érdekeltségeinek az átlaga magas, akkor a heterogenitás gátolja a kollektív cselekvés létrejöttét, ha pedig alacsony, akkor segíti. Például, ha egy kollektív jószág biztosításához fejenként három órára van szükség, és a szóban forgó csoport szabadidejének átlaga alacsony, akkor a heterogenitás növelésével elérhető, hogy legyen néhány ember, akinek van három óra vagy több szabadideje a munka elvégzésére. Ha pedig az átlag szabadidő magas, akkor a heterogenitás növelésével a három óra vagy több szabadidővel rendelkező tagok száma csökkenni fog. Létezik egy ellentétes hatása is a heterogenitásnak (conjuction of probabilities), mégpedig abban az esetben, ha az erőforrás és a részvételben való érdekeltség magas szintje nem esik egybe. A csoport egyik tagjának sok szabadideje lesz, míg egy másiknak, aki viszont szűkében áll az időnek, nagyon fontos lenne a közjószág biztosítása.

Az elemzés során egyre több tényező egyenetlen eloszlását engedjük meg, így külön-külön azonosíthatunk hatásokat és mechanizmusokat. Ha csak a centralizáltság szintje változó és minden más tényező azonos mértékű, akkor a legalkalmasabb szervező (organizer) mindig az, akinek a legnagyobb egyéni hálózata van. Minél magasabb a kötések átlagos száma a csoportban, annál nagyobb lesz a legnagyobb egyéni hálózat. Egy adott sűrűség mellett a nagyobb centralizáltság a szervező hálózatának növekedését eredményezi. Azt feltételeztük tehát, hogy a szervező egyénnek van a legnagyobb hálózata, és ezt szervező hálózatnak hívjuk (organizer network). Ahhoz, hogy létrejöjjön kollektív cselekvés, legalább egy szervezői hálózatnak jelen kell lennie, de további tényezőknek is nagy a szerepük. Ezek a szervező erőforrásainak nagysága; a szervezői hálózat nagysága; és a szervezői hálózat tagjainak erőforrásai. A szervezőnek minél több erőforrás áll a rendelkezésére, annál több időt, energiát vagy pénzt tud áldozni arra, hogy a kollektív cselekvés létrejöjjön, ami többek között azt jelenti, hogy nagy hálózatot épít, sok tagot toboroz. Ez azonban még nem elég, mert olyan tagokat kell meggyőzzön, akiknek minél több szabad erőforrásuk van. Éppen ezért a szervező azon képességének is nagy szerepet kell tulajdonítani, hogy fel tudja mérni kinek mekkora erőforrás áll a rendelkezésére, és így a legnagyobb erőforrásokkal rendelkező tagokat a saját hálózatához tudja kapcsolni. Tehát összességében nem a szervező hálózatán (minél nagyobb, annál jobb) múlik a kollektív cselekvés létrejötte, hanem azon, hogy a legfontosabb tagokat meg tudja-e győzni. Ha a centralizáltság mellett az erőforrások és az érdekek megoszlása sem egyenlően oszlik meg a csoportban, akkor már nem szükségképpen igaz, hogy a szervező hálózat adja a legnagyobb hozzájárulást.

A hiteles elköteleződés és bizalom a csoporttagok között

Ostrom (1990) számtalan esettanulmány összegyűjtése és elemzése után fogalmazta meg a kollektív cselekvés problémájára vonatkozó megoldási javaslatát. Esettanulmányai olyan közösségekről szólnak, melyek valamilyen formában szembesültek a problémával, és azt vagy sikeresen megoldották, vagy pedig elbuktak, és tönkretették a közösség számára fontos közjószágot. Példái között szerepelnek közös legelők, tavak vagy valamilyen halban gazdag vizek, közös öntözőrendszerek és gátak. Ezen közösségek számára a probléma a közjavak túlhasználata, vagyis ha a legelőkre túl sok marhát terelnek ki, a vizekből túl sok halat fognak ki, vagy nem építenek gátakat, akkor a közösség megélhetését biztosító jószágok (legelő, hal, víz) tönkremennek. Kétféle elképzelés élt az ilyen helyzetek kezelésére, az egyik a kormányzat, állam vagy más külső hatalom kényszerítőereje, a másik pedig a privatizálás, vagyis a piac törvényeit figyelembe vevő vállalkozói irányítás.

Ostrom bevezet egy különleges közjószág fogalmat, a "common-pool resource" (CPR) fogalmát, amely egy olyan természetes vagy mesterséges erőforrás-rendszer, ami elég nagy ahhoz, hogy költségessé - bár nem lehetetlenné - tegye a lehetséges felhasználók kizárását a fogyasztásból. A CPR így lehet a legelő, a gátrendszer, halállomány stb. - olyan közjószágok ezek, amik a mindennapi élethez elengedhetetlen erőforrásokkal látják el a közösséget.

 

A játékelméleti modell

Ostrom alapvetően egyetértett Olson azon megállapításával, hogy kollektív cselekvés csak kiscsoportokban jöhet létre szelektív ösztönzők használata nélkül, azonban az állítás mögött álló érvrendszerük különböző.

Ha játékelmélettel akarunk leírni egy társadalmi jelenséget, akkor célszerű ehhez valamilyen modellt használni. Ez a modell a kollektív cselekvés esetén a "fogoly dilemmája" szituáció. Az esetek többségében ezek a szituációk megismétlődnek, vagyis egy játékot nem egyszer játszanak le a felek, hanem egymás után többször, mondjuk végtelenszer[2]. Ebben az esetben több dolog is megváltozik a szituációban, ugyanis a felek rájönnek, hogy módjukban áll egymás cselekvéseire (kooperálás, dezertálás) reagálni. Ilyen reakció lehet, hogy valaki addig követi a kooperálás stratégiáját a játékokban, ameddig a társa is kooperálni kezd, vagy ha a társa dezertál, akkor ő is dezertálni fog egészen addig, ameddig a társa el nem kezd kooperálni, mert akkor erre újbóli kooperálással fog válaszolni. Ezt a stratégiát Axelrod (1984) írta le, és "Tit-for-tat" vagy "szemet szemért" stratégiának szokták nevezni. Ostrom további feltevésekkel él a szituációkat illetően. Egyrészt feltételezi a szereplők nem tökéletes informáltságát, a szereplők közötti kommunikációt, vagy másként fogalmazva a rendszeres interakciót, és azt, hogy a csoport tagjai betartatják a szabályokat. Ezek a feltevések valóban közelebb hozzák az életben is előforduló kisközösségek működéséhez az elméletet. Az emberek még kisközösségekben sem tudnak mindenkiről mindent, tehát nem érvényes rájuk a tökéletes informáltság hipotézise. A kommunikáció minden közösség alapja, a személyek közötti egyéb érintkezésekkel együtt. Egy közösség alapvető normáinak megszegése a tagokból felháborodást szokott kiváltani, a vétkezőt megbüntetik, és felhívják a figyelmét a normaszegésre. (Például ha valaki nem adja át a helyet a buszon egy terhes nőnek, akkor a többi utas "rászól".)

Ha elfogadjuk a fenti játékelméleti modellt, vagyis azt, hogy a fogolydilemmák ismétlődnek, a szereplők között rendszeres interakciók vannak, és létezik egyfajta szankcionálása a normaszegéseknek a közösségen belül, akkor a kollektív cselekvés problémája három kérdést vet fel.

 

Három kirakós

Kollektív cselekvés esetén mindig felmerül a következő három probléma: a kínálat, a hiteles elköteleződés és a kölcsönös ellenőrzés problémája. A kínálat problémája a kollektív cselekvés eredményeként létrejövő közjószág biztosításának kérdését jelenti, vagyis hogyan jöhet létre egy ilyen közjószág kínálata. Ezt a kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy miért csatlakoznak a racionális egyének egy közjószág biztosításához. A második probléma, a hiteles elköteleződés lényege a következő: ahhoz, hogy a társadalmi csapda szituációból kikerüljön a közösség, szükséges a csoporttagok közötti gyakori interakció, ami hosszútávon a bizalom kialakulásához vezet. Ha azonban egy fogolydilemma helyzetben biztosak vagyunk abban, hogy a másik (vagy a többiek) kooperálni fog(nak), akkor nagy a kísértés, hogy dezertáljunk. Nagy a csábítás, hogy a szereplők megszegjék a szabályokat, mert rövidtávú érdekeik ezt diktálják. Ez a következő esetben lesz igaz:

C > B-S

Ahol,

C - a kooperáció haszna

B - a szabályszegés haszna

S - a szabályszegés költsége, a szankciók költsége.

Vagyis, egy szabályt akkor fogunk betartani, ha a szabályszegésből származó haszon és a szabályszegést maga után vonó szankciók költségének különbsége kisebb, mint a szabály betartásának haszna. Valószínűleg egy rendszer beindításának kezdetén, rövidtávon B (szabályszegés haszna) relatív nagy és S (szankciók által okozott kár) relatív kicsi.

A rövidtávú érdekek követése helyett akkor fogják a szereplők hosszú távú érdekeiket követni, ha létezik valamilyen szankcionáló rendszer. Ez a rendszer a kirakós harmadik darabja, a kölcsönös ellenőrzés problémája. A kölcsönös ellenőrzés nem jelent mást, mint hogy a csoport tagjai betartatják egymással az informális normákat. Ezt a szankcionáló rendszert azonban értelmezhetjük közjószágként, vagyis érvényes rá minden, amit eddig a közjószágokról és a közjószágok biztosításáról mondtunk. Ezt a szakirodalomban másod-rendű potyautas problémának nevezik, és számtalan megoldási javaslata létezik, mint a metanorma, vagy például a kapcsolathálón alapuló megoldások (Kovács, 2008).

Ha biztonságos, előnyös és hiteles elköteleződést akarunk létrehozni, akkor ahhoz az alábbi kritériumoknak kell teljesülniük:

  1. Adott a felhasználók egy csoportja, akik illetékesek a CPR-t használni;
  2. a CPR-nek van valamilyen különleges tulajdonsága, és a felhasználók közössége felhasználja azt;
  3. részben vagy általában helyi felhasználókról van szó;
  4. az egyének ellenőrzik a szabályok betartását;
  5. legyenek fokozatos büntetéssel szankcionált viselkedések.

 

Felépítettünk egy rendszert, ahol a szereplők között kialakult egyfajta bizalom, és a hosszú távú stratégia választásának hagyománya, illetve közösségi ellenőrzése. Tehát kialakul a szabály, hogy mindenki csak annyi tehenet küld a legelőre, amennyi szükséges a család ellátására. Egy ilyen állapotot vagy kimenetet nem lehet stabilnak tekinteni, hiszen a racionális szereplő rá kell, hogy jöjjön, a potyautasság neki kifizetődőbb, mint a kooperáció, tehát a rendszer egy idő után összeomlik, ahogyan azt Hardin is (2000) leírta.

Ostrom (1990) megoldása a fenti kritériumok 4. és 5. pontja szerint a következő: a közösségen belül a tagok felügyelik egymást, és fokozatos büntetést alkalmaznak a normaszegőkkel szemben. "Ahhoz, hogy az egyének elköteleződjenek a szabálykövetés mellett, szükség van információra a szabályoknak való megfelelés közösségen belüli arányáról, különben a csoport tagjai nem tudják követni ezt a hosszú távú stratégiát." (Ostrom, 1990: 187) Ezt az arányt lehet tulajdonképpen a norma erősségeként és fontosságaként is értelmezni. Valaki, a csoport egy tagja tudja, hogy a norma mennyire fontos a közösség számára, valamint azt is tudja, hogy a többiek is tudják, hogy ez mennyire lényeges norma, és így tovább a végtelenig. Tehát minden tudásról van tudása a szereplőnek, ezt köztudott tudásnak hívják a játékelméletben.

Ahol az egyének betartják a szabályokat, és alkalmazzák a kölcsönös ellenőrzés módszerét is, megerősödik az intézményi keret, úgy, hogy az fenntartsa a tartós, szilárd, de nem tökéletes szabálykövető magatartási mintákat.

A szabály betartását még az alábbi tényezők is befolyásolják:

1. a döntéshozók összes száma
2. a közös előnyök eléréséhez szükséges minimális résztvevő-szám
3. diszkontálási ráta
4. az érdekek hasonlósága

5. jelentős vezetői pozícióval vagy más előnyökkel rendelkező személyek részvétele.

Összefoglalva Ostrom úgy módosítja az eredeti kooperációval kapcsolatos kérdést, hogy a szereplők milyen feltételek mellett fogják a hosszú távú érdekeiket követni a rövidtávú nyereségeik realizálása helyett. Ostrom nem vitatkozik Olsonnal abban, hogy ez csak kiscsoportban képzelhető el, de érvelésük eltérő. A szereplők között a kommunikáció és az interakciók során bizalom alakul ki. A csoporttagok között a normaszegés szankciójának valószínűsége köztudott tudás, ami a bizalom kialakulása miatt magas. A normaszegőket tehát megbüntetik, mégpedig fokozatos szankcionálási rendszer szerint, vagyis ha valaki először szegett meg egy szabályt, vagy nem túl fontos szabályt sértett, akkor enyhébb szankciót alkalmaznak (például rászólnak), ha pedig visszatérő esetről van szó vagy fontos szabály megsértéséről, akkor a szankció komolyabb (például kiközösítik).

 

A kollektív cselekvés szociálpszichológiai elméletei

 

Az identitásról szóló szociálpszichológiai elmélet ismertetésénél Macy (1997) tanulmányára támaszkodom. Macy szerint a szociálpszichológián belül kétféle magyarázat született arra, hogy miért jöhet létre kollektív cselekvés. Az egyik magyarázat szerint a közös identitás (shared identity) a másik magyarázat szerint pedig a kölcsönös önérdek (mutual interest) áll a kollektív cselekvések hátterében.

A közös identitás

            Ahhoz, hogy együtt tudjunk másokkal cselekedni, szükséges, hogy hasonlóképpen lássuk a világot, kognitív kategóriáink megegyezzenek. "A pragmatista ismeretelméleten (James, Peirce, Mead) alapuló, a viselkedésre vonatkozó elképzelés szerint, az egyének másokkal történő interakcióikon keresztül alakítják ki kognitív kategóriáikat, melyek segítségével berendezik társadalmi környezetüket (social world) is" (Macy, 1997: 428).

Nehezen tudnánk a mindennapokban boldogulni, hogyha a különböző szavakon, kategóriákon mást-mást értenének az emberek. A hétköznapi interakciókat az a feltevés vezérli, hogy a másik is hasonlóképpen fog viselkedni, vagy legalábbis valamilyen "összefüggést, a predikció lehetőségét és a várakozások összehangolását" (Macy, 1997: 428) várjuk el. Ezek nélkül "elviselhetetlen, szeszélyes, véletlenszerű, és összefüggéstelen lenne társadalmi életünk" (Macy, 1997: 428).

Ha a különböző kategóriák, csoportok a másokkal való interakcióikban jönnek létre, akkor az emberekkel való kapcsolatok (például barát, ellenség, kedves ismerős) osztályozása is így jön létre. Macy Heidert interpretálásában a következő példát hozza: "Hogyha Ádám kedveli Bélát és Béla kedveli Csabát akkor, hogyha találkozik Ádám és Csaba, akkor Ádám hajlandó lesz a saját körébe tartozónak tekinteni Csabát." (Macy; 429), és ez fordítva is igaz lesz, tehát Csaba is elfogadja Ádámot saját körébe tartozónak.

A "Mi" és az "Ők" kategóriák nemcsak, hogy a másokkal való interakciókban jönnek létre, de ezeket a hasonlóságok és a különbözőségek feltételezései, vagy észlelései hozzák létre. A "Mi" és az "Ők" megkülönböztetése a hasonlóságok és a különbözőségek hangsúlyozását jelenti. Ezek a hasonlóságok hozzák létre a csoporton belüli identitást, vagyis a hasonlóság kohéziós hatását.

A csoporton belüliek hasonlóságának és a csoporton kívüliek különbözőségének hangsúlyozása következtében létrejön egyfajta csoportszolidaritás, ami arra készteti a csoport tagjait, hogy együtt érjenek el valamilyen célt, hozzanak létre közjószágot, valósítsanak meg kollektív cselekvést, vagy kooperáljanak egymással.

Ami tehát a csoport tagjait a kollektív cselekvés felé tereli, az egy csoport felett álló érzelmi erő, a másik iránti elköteleződés. Macy bemutatja a társadalmi kontroll kialakulásáról és funkciójáról született elképzeléseket, többek között Durkheim A társadalmi munkamegosztásról című munkájának néhány gondolatát is. A Durkheimre építő szerzők elképzeléseit pedig így foglalja össze:

"A társadalmi ellenőrzés, ebből a nézőpontból nem úgy teremt engedelmességet, hogy ösztönzőket hoz létre az instrumentális engedékenység eléréséhez. Inkább az érzelmi energiákat mozgósítja, ami erősíti a csoportkötődést. Az eredmény nem a deviancia elnyomása, hanem felfedése, és ezzel a csoportot definiáló normatív határok őrzése, tisztázása és megerősítése." (Macy; 430) Tehát a csoport nem csupán haszonelvű, hanem normatív alapú szerveződés, ezért a normaszegés tulajdonképpen mindig egyben a normaközösséget definiáló, megerősítő aktus is. Az ellenőrzés ténye - az arról való tudás - nem pusztán létrehozza az instrumentális alkalmazkodást, vagy a normakövetést, hanem sokkal többet is tesz annál. A csoport tagjai érzelmileg is azonosulnak a csoporttal, mint normaközösséggel.

Az identitáselmélet magyarázatát a következőképpen foglalhatjuk össze: az emberek között tételezünk valamilyen hasonlóságot (pragmatista ismeretelmélet), az emberek hasonlóképpen látják a világot mint mi, ha nem is tökéletesen ugyanúgy. Az egyének közötti interakciók során a közös hasonlóságokat és a mások különbözőségét hangsúlyozva létrejön egy közös identitás és kölcsönös szolidaritás, ami arra ösztönzi az egyéneket, hogy kollektív cselekvést hozzanak létre.

 

A kölcsönös önérdek

            Az önérdekkövetés elmélete szerint az érzelmi kötődések nem az okai a szolidaritásnak, hanem következményei. Az egyén azért tesz bármilyen erőfeszítést, hogy jutalmat kapjon, vagy valamilyen haszna származzék a cselekvésből. Hogyha tehát az egyén valamilyen jutalomért küzd, akkor elkezd kötődni ahhoz a csoporthoz, amelyik segít neki ezt elérni. Az elérendő cél, ami lehet a csoport tagjainak elismerése, gyenge kötődés kialakulásához vezethet. Ha az egyén eléri célját, és megkapja azt a jutalmat, amit kívánt, vagyis realizálja hasznát, akkor az érzelmi szálak tovább erősödnek. "A kollektív cselekvés nem a közös tudatnak alárendelt egyéni akaratokon keresztül jön létre, hanem a tudatos cselekvőket motiváló átfedő érdekeken keresztül." (Macy; 431).

Lichbach (1994) a kollektív cselekvéseket aszerint csoportosította, hogy az egyéni racionalitást tételező dilemmából milyen kiutat jelentő megoldások lehetségesek. Két dimenziót különböztet meg, amik mentén négy lehetséges megoldás létezik. A dimenziók spontán vagy kontingens, illetve nem-tervezett vagy tervezett megoldásokat határoznak meg. A terminológia megválasztása talán nem a legszerencsésebb, mert nem igazán segíti a könnyű megértést. A spontán és kontingens megkülönböztetés arra vonatkozik, hogy a kollektív cselekvésben az egyénen kívül létezik-e valamilyen intézmény vagy szervezet. Ha nem létezik, akkor spontán megoldásról, ha pedig létezik, akkor kontingens megoldásról beszélünk. A másik dimenzió szerint tervezett megoldásról beszélünk, hogyha a cselekvés kimenetét érintő döntés megvitatásra kerül.

 

 

A fenti táblázat szerint a szerződés olyan megoldást adhat a kollektív cselekvési problémára, ami tervezett és spontán. Vagyis az egyének közötti interakciókat nem határozzák meg külső intézmények, valamint a szerződés tervezett: valamilyen alkufolyamat eredményének tekinthető.

A hierarchia ezzel szemben tervezett, de kontingens megoldás, hiszen az egyének felett létezik egy szervezet, ami kooperációra kényszeríti tagjait.

A piac olyan spontán nem tervezett megoldás, amiben a résztvevők felett nem létezik intézmény, és alkufolyamat sem előzi meg az eredményt. Ez a klasszikus "láthatatlan kéz" mechanizmus eredménye.

A közösség pedig egy olyan kontingens, nem tervezett megoldás, amiben a résztvevőkön kívül létezik egy szervezet, a közösség, amiben az együttműködésre kényszerítés eszközei a szabályok, nem alkufolyamat eredményeként jönnek létre.

Lichbach tipológiája szerint a szociálpszichológusok két elmélete a kontingens nem tervezett és kontingens tervezett megoldásokat írja le, vagyis a közösséget és a hierarchiát.

 

Szabadszoftver, nyílt forráskód

 

A nyílt forráskód (OS) eszméje nagyjából a számítástechnikával egyidős, maguk a nyílt forráskódú programok az internet korában komoly versenytársai lehetnek a jogvédett szoftvereknek. A nyílt forráskódú programokkal foglalkozó különböző diszciplínák az alábbi kérdéseket tanulmányozzák:

·        Milyen feltételek mellett lesz sikeres egy OS projekt? Ez egyfajta vállalkozáselméleti kérdés is egyben, mert a hierarchia helyett más teljesítményösztönző modellt kell alkotni (fejlesztési modellek).

·        A terjesztéshez és felhasználáshoz kapcsolódó licencek, szabályozások.

·        A mozgalom története, ami részben magában foglalja a számítógép fejlődésének történetét is.

·        Az Open Source Movementben (OSM) részt vevő fejlesztők és tagok cselekvéseinek magyarázata, a motivációk vizsgálata.

·        Az OSM szabályai, normái, hősei és legendái, valamint az alapművek.

 

Az utolsó téma ismereteim szerint a leginkább elhanyagolt kutatási terület, összefoglaló munka ez idáig nem született. Ugyanakkor több, a témával foglalkozó cikkben és könyvben található a mozgalom történetével és kultúrájával foglalkozó rész (pl. Raymond, 2004; Stoll, 2006).

 

Szabad szoftvernek tekinthető az a program vagy dokumentáció, amelyik az alábbi követelményeknek megfelel (fsf.hu[1]):

·        A szoftver bármilyen célra felhasználható.

·        Lehetőség van a szoftver működésének szabad tanulmányozására és módosítására.

·        Szabadon terjeszthető, továbbadható.

·        Lehetőség van a szoftver továbbfejlesztésére és a fejlesztés közreadására.

 

A nyílt forráskódú szoftver[1] (OSS), olyan számítógépes programot jelent, melynek forráskódját a programozók közzéteszik, vagyis a felhasználók szabadon elérhetik, abba bárki betekinthet, sőt hozzá is nyúlhat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a programozási kód, az utasítások összessége hozzáférhető a felhasználók számára. A kód módosítása megtörténhet úgy, hogy valaki hibát javít, vagy saját igényeinek megfelelően testre szabja a programot.

Az OSS fejlesztési metódusa a következő:

·        valaki közzétesz egy programkezdeményt az interneten, amit mások a világ minden táján észlelnek,

·        ha a programkezdemény elég érdekes problémát old meg, vagy hiányt pótol, és elég jó minőségű, akkor felkelti a többi programozó figyelmét, akik hozzátesznek, módosítanak a programon, végül elküldik az ötletet felvető személynek,

·        a hacker (ötletgazda) végignézi a javaslatokat, és amiről úgy gondolja, hogy jó ötlet, beépíti a programkezdeménybe.

Ezt a metódust bazár stílusnak is szokták nevezni, utalva a bazárok zsibongó, alkudozó, központi szervezést nélkülöző világára. A bazár ellenpontjaként Raymond (2004) a katedrálisokat állítja, amelyeket mindig egy központi hatalom - mondjuk a városvezetés - építtetett és koordinált. A bazár stílus alapján készült programokba a világon mindenkinek joga van beleszólni, vagy legalábbis véleményt formálni a program fejlesztéséről. A programok fejlesztése során nem csak a programozás és az ún. foltozás műveletét kell elvégezni, hanem egy sor más feladatot is. Ezek azok a problémák, amelyek megoldásával egy hacker hasznos munkát végez (hogy mi a hasznos munka, azt a hackerek közössége dönti el). A közösségen belül a különböző státuszok kivívása az elvégzett munka elismerésén alapul. A munkavégzés meghatározó, motiváló ereje a hírnév, amiért a világ legjobb programozói hajlandóak idejüket és energiájukat áldozni egy olyan projektre, amiért nem kapnak pénzt. A hírnév megszerzésének módjai lehetnek, ha "Másokra áldozod történetesen az idődet, a kreativitásodat és a szaktudásod gyümölcseit." (Raymond, 1996-) vagyis:

·        Egy saját készítésű hasznos program forráskódjának nyilvánossá tétele

·        Hibakeresés. (Jó béta-tesztelő[2] az, aki meg tudja mondani hol, milyen körülmények között lép fel a hiba.)

·        A "Gyakran Ismétlődő Kérdések" (GYIK) szakmai karbantartása, hasznos információk közzététele.

·        Infrastruktúra fenntartása: "levelezési listákat kell adminisztrálni, hírcsoportokat moderálni, hatalmas szoftver archívumokat fenntartani, RFC-ket és más technikai szabványokat írni." (Raymond, 1996-)

A fenti listából következik, hogy a különböző feladatokat nem azonos informatikai, programozói felkészültségű emberek végzik, végezhetik el.

            A nyílt forráskódú programok iránt érdeklődő embereknek létezik egy internetes csoportja, melynek tagjai különböző programok felhasználói, diákok, programozók, a számítógép és az internet iránt érdeklődő emberek. Ez az általános embertömeg alcsoportokra oszlik, általában egy-egy programhoz, operációs rendszerhez, fejlesztéshez kapcsolódó közösségekre, a tagságok között természetesen az átfedések sem elképzelhetetlenek. Ezeknek a közösségeknek a tagjai kapcsolatban állnak egymással, sokan közülük ismerik egymást, kommunikálnak egymással, összejöveteleket szerveznek az interneten és személyesen egyaránt.

 

Az Ubuntu világa[3]

 

Az egyik legismertebb példája az OSS-nek a Linux operációs rendszer mag, amit Linus Torvalds kezdett el fejleszteni, majd a bazár stílus szerint közzétette a programkezdeményt, amihez számos hacker csatlakozott és létrehozták a Linuxot. Ez azonban nem egy operációs rendszer, csupán annak az alapja. A Linux alapú operációs rendszerek listája több tucat elemet tartalmaz.

            A Linux alapú operációs rendszerek egyike az Ubuntu, ami mögött a Canonical nevű cég áll. A cég bevételei elsősorban a szolgáltatásokból, támogatásokból származnak, de további bevételt jelent az oktatás, és a különböző ajándéktárgyak forgalmazása. Minél többen használják a rendszert, annál többen fognak támogatást kérni, annál több cégnek éri meg Ubuntura fejleszteni, annál több szakembert kell képezni. A szabad szoftver használata az egyéni felhasználónak azért előnyös, mert ingyen jut operációs rendszerhez, a cégeknek vagy egyéb hálózatot üzemeltető intézményeknek pedig azért, mert egy nagyon gyorsan (a kereskedelmi szoftvereknél sokkal gyorsabban) fejlődő rendszerhez vagy csomaghoz jutnak úgy, hogy nem magát a programot vásárolják meg, hanem a segítséget és a támogatást.

A Magyar Ubuntu közösség a magyarországi Ubuntu operációs rendszer felhasználóit tömöríti magába. A közösség több célt is kitűzött maga elé:

·        Honosítás: az időről időre megújuló változatok magyar nyelvű fordításainak elkészítését,

·        a felhasználók segítését,

·        a tagtoborzást,

·        a tagok képzését, valamint

·        a közösségi élet kiépítését és fenntartását.

Módszerek

Előkészületek, interjú

 

Első lépéseként a Magyar Ubuntu Közösség (MUK) honlapján (ubuntu.hu) tájékozódtam, majd felvettem a kapcsolatot a közösség egyik tagjával. Ezt követően részt vettem a 2009. október 31-én rendezett szabad szoftver konferencián, aminek helyszíne Budapesten, a BME Lágymányosi kampusza volt. Több, vidéken élő közösségi tag jött el erre a rendezvényre, akikkel egyébként nem tudtam volna megismerkedni és beszélgetni.

A közösség működésének feltérképezésére az interjús technikát választottam[4]. Alanyaimat a hólabda módszer segítségével értem el. Minden interjúalanytól azt kértem, hogy nevezzen meg egy olyan személyt, aki széleskörű ismeretekkel rendelkezik a csoport munkájáról, abban aktívan részt vesz/vett és/vagy a közösség alapító tagja. Interjúalanyaimat igyekeztem a legaktívabb, vagy a közösség indulásakor nagyon aktív tagokból kiválasztani. Szempont volt továbbá, hogy új nézőpontból ismerjem meg a közösséget. Ilyen újdonságot elsősorban a közösségben betöltött szerep vagy tevékenységkör vizsgálata jelentett. A strukturált interjú három fő részből állt, az első a közösséghez való csatlakozás motivációira (költségek, hasznok) és konkrét történetére irányult. A második részben arról beszélgettünk, hogy a válaszadók közvetlen és tágabb környezete hogyan ítéli meg a szabad szoftveres mozgalomban való részvételét. A harmadik blokkban szereplő kérdések a közösségi életre, annak szabályaira, a közösségen belüli munkamegosztásra, a feladatok típusára és a csoport méretére, határaira vonatkoztak.

 

Eredmények

A közösség bemutatása[5]

 

A közösség egyik legfontosabb feladata a honosítás és fordítás. A munka során magyar nyelvű dokumentációt, a menüsorok magyar feliratozását és csomagleírásokat hoznak létre. A dokumentációk az egyes Ubuntu kiadások használatához nyújtanak segítséget a felhasználóknak, a többi fordítás eredményeként pedig a rendszert magyar nyelven lehet használni.

Az Ubuntu rendszerek fordítása egyrészt önálló, másrészt közösségi munkaként valósul meg. Ez utóbbi a fordító hétvégeken zajlik, amikor a tagok összegyűlnek, a szövegeket egymás közt felosztják, majd a tapasztaltabbak segítségével és felügyelete mellett végzik el a fordításokat.

A közösség honlapján, az ubuntu.hu oldalon különböző témákban lehet kérdésekkel fordulni a többi tag felé az operációs rendszer működéséből adódó problémák kapcsán.

A tagok toborzása és képzése több helyszínen és formában zajlik. Egyfelől bizonyos tagok kötelességüknek érzik az Ubuntu terjesztését. Ez lehet a saját ismeretségi körön belüli terjesztés, bár az interjúk alapján ez ritkának mondható. A tagok nem hívei az erőszakos terjesztésnek, céljuk csupán egy alternatíva megmutatása. A nem erőszakos terjesztést igazolják azok az elbeszélések is, hogy miután a családtagok nem mutattak érdeklődést a rendszer iránt, nem erőltették tovább az operációs rendszer leváltását. A szervezett terjesztés, figyelemfelhívás több terepen is zajlik. Ilyen volt például a Hegyalja fesztiválon való standállítás, valamint pólók nyomtatása. További lehetőséget jelent a megmutatkozásra a szabadszoftverekkel foglalkozó, különböző tematikus konferenciákon való részvétel, valamint a közösség által szervezett Ubuntu Akadémia, aminek célja a közösség munkájának megismertetése a közönséggel.

A közösségi élet két színtéren folyik, egyrészt léteznek személyes találkozók, másrészt a kapcsolattartás különböző internetes csatornákon zajlik. A hivatalos személyes találkozások - amikről a honlap tájékoztat - valójában baráti összejövetelek és beszélgetések, amelyek elsősorban egy-egy új Ubuntu kiadáshoz kapcsolódnak, ezek az ún. release partyk. A személyes találkozóknak nagy szerepük van a közösség életében, fontos, hogy a tagok személyesen is ismerjék egymást, ez segíti a bizalom kialakulását, megkönnyíti a feladatok delegálását.

A közösség működése

 

A nemzetközi közösség valójában helyi, jellemzően országos közösségek hálózatából tevődik össze. A helyi közösségek működését nem kívülről határozzák meg, hanem a közösségen múlik, hogy milyen döntési mechanizmust alkalmaz (Torma, 2008). A MUK esetében "a döntéseket mindig azok hozzák, akik érintettek az adott dolog megvalósításában, de soha nem a többiek ellenében. Vagyis mindig igyekszünk megtalálni azt a megoldást, ami mindenki számára elfogadható, ugyanakkor a döntéssel járó felelősség mindig azé, aki vállalja a megvalósítást" (Torma, 2008: 54). Azok az emberek, akik a legaktívabbak a közösségben, akik a legtöbbet dolgoznak, hozzák a különböző döntéseket, például, hogy milyen projekteket kezdjenek el szervezni, vagy milyen projektekbe kapcsolódjanak be. Ők azonban minden esetben kikérik a közösség véleményét, és ezek alapján újragondolják a terveket. A közösség véleményt formálhat a fórumokon, a havi IRC találkozókon vagy személyesen a hivatalos sörözéseken.

 

A közösség mérete

 

A MUK egy informális közösség, nincs hivatalos, nyilvántartott tagsága. A közösségen belül kialakult egy olyan szemlélet, hogy a közösség mérete a határok definíciójával változik. E szerint koncentrikus köröket kell elképzelni, a legbelső körbe a legaktívabb tagok tartoznak, azok "akik már jól ismerik egymást, és kajakra részt vesznek" (A3), akiknek döntési joguk is van. Ebbe a körbe 20-30 ember tartozik. A következő csoport 100-200 ember, "akik még ismerik egymást" (A3), és "akiket meghallgatnak, akik mindig mindenhol ott vannak" (A2). A harmadik gyűrűbe azok a felhasználók sorolhatók, akik a fórumon is megjelennek, folyamatosan követik a közösség életét, például úgy, hogy olvassák a honlapot. Ez körülbelül 1200-1600 embert jelent. Az ubuntu.hu oldalnak közel tizenháromezer regisztrált felhasználója van, az utolsó kör, amibe mindenki beletartozik az Ubuntu felhasználók csoportja, számukat 30-40 ezerre becslik (A7). A körökbe tartozó emberek száma az aktivitásuk csökkenésével nő. Az egy csoportba tartozókat az aktivitásuk mértéke köti össze.

 

A kollektív cselekvés problémájának észlelése

 

Az interjúk elemzéséből kiderül, hogy a közösség tagjai észlelik a kollektív cselekvés dilemmáját, és annak megoldására is kísérletet tesznek. Egy önkéntes, civil szerveződésnél a kollektív cselekvés problémáját a tagtoborzás és a résztvevők aktivizálása jelenti. Ez a feladat az elméleti megfogalmazások szerint úgy értendő, hogy hogyan lehetne a kooperálók számát növelni és a potyautasok számát csökkenteni, vagyis egy csapdahelyzetből kiszabadítani a közösséget. A kollektív cselekvés problémája tehát elsősorban a tagság inaktivitását jelenti.

 

"Vannak, akik csak kihasználják a közösséget, mert állandóan jár a szájuk, de segíteni nem akarnak. Akkor mondjuk, elvárnám, hogy mutasson fel valamilyen munkát. De ezeket [a kritikákat] azért nem szeretem, mert én sem mutattam még fel semmi munkát, énnekem nincsen jogom beleszólni ezekbe a vitákba." (A2)

 

"Az a baj, hogy nagyon sok munkát csinál kevés ember. Biztos lehetne úgy is, hogy több emberrel szétosztania a feladatot, csak mi még nem jöttünk rá a nyitjára, hogy hogyan lehet ezt hatékonyan." (A3)

 

"Vannak, akik csak az IRC-n pofáznak, egyébként tényleg semmi mást nem csinálnak ezen kívül." (A4)

 

"Vannak olyan közösségek, amik szétesnek." (A2)

 

Az utolsó idézet azért nagyon fontos, mert arra utal, hogy vannak olyan szabad szoftver közösségek, amelyek már szétestek, vagy nagyon lecsökkent az aktív tagság létszáma. Ezek a negatív példák ismertek a közösség tagjai előtt (például az UHU Linux esete), és félnek, nehogy ők is erre a sorsra jussanak. A tagok rekrutációjáról és fluktuációjáról a fordító csapat vezetője a következőket mondta:

 

"Alapvetően azt lehet mondani, hogy az emberek jönnek és mennek. Van, aki csak egy pár napot van, aki hónapokig is bírja, de hosszabb ideig nem sokan ragadnak meg. Akik igen, azok lesznek a csapattagok.

(kérdező: Miért nem ragadnak meg?)

Ha ezt én tudnám! Vagy az, hogy nincs hozzá tehetsége [...]. Másoknak nincs kitartásuk, meg ambíciójuk egyrészt arra, hogy tökéletesítsék a tudásuk, másrészt pedig, hogy ezt Ubuntu fordítások közt tegyék." (A3)

 

"Alapvetően az a helyzet, hogy nagyon kevesen vannak, akik teljesen önjáróak és csinálják akkor is, ha nem noszogatom őket." (A3)

 

Tehát - mint a fenti részből kiderül - igen sok követelménynek kell megfelelnie egy csapattagnak, szükséges a fordításhoz való érzék, ami természetesen magas fokú angol és magyar nyelvtudást, sőt szaknyelvi tudást igényel, valamint kitartónak és érdeklődőnek kell lennie. Talán a legfontosabb mégis az önállóság: az elvállalt feladatot egyedül kell elvégeznie, az idejét és erejét úgy szükséges beosztania, hogy a fordítás ne veszítse el aktualitását. Hiszen, ha már megjelent az újabb Ubuntu kiadás, hiába fordítja le a korábbihoz szükséges dokumentumokat. A csapat vezetője mégis úgy gondolja, nem csak a jelentkező képességein múlik, hogy mennyi ideig képes a fordítócsapatnál megmaradni.

 

"Azt hiszem, hogy ezt ott rontottuk el, hogy nem az emberekkel foglalkoztunk, hogy ki milyen munkát végez, hogyan tudnánk neki segíteni. Hanem, hogy csináld már meg ezt meg azt." (A6)

 

Ha valaki elmegy egy fordítóhétvégére, akkor valószínűleg valamennyit tényleg hajlandó dolgozni, "(...) de nagyon kevés ember volt, aki ezekre a fordítóhétvégékre ismételten visszajárt." (A6)

 

A fordítócsapat vezetője fontosnak tartja, hogy mindenki találja meg a hozzá illő feladatot, amit szívesen és jól tud csinálni, amivel igazán segíteni tud a közösségnek. Ehhez pedig elengedhetetlen a már rutinos tagok támogatása, mert ők jobban átlátják, milyen feladatokat lehet és kell elvégezni. Ennek a problémának a megoldására indították el 2008-ban az Ubuntu Akadémiát. A konkrét cél az volt, hogy a "közösségi dolgokban kezdő embereknek, adjunk egy olyan löketet, hogy hasznos tagja lehessen a közösségnek." (A6)

 

A tapasztaltabb tagok megmutatták az érdeklődőknek, hogy mivel foglalkoznak, és hogyan lehet beszállni. "Ha valaki segíteni akar, akkor az tud. És most ezek az Ubuntu Akadémiák is erről szólnak, hogy képezzünk aktivistákat, arról szólnak, hogy azok, akik akarnak segíteni, azoknak segítsünk mi, hogy hogyan álljon hozzá." (A4)

 

Az Ubuntu Akadémia sikerességéről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik dicsérik, hogy több fiatalt is sikerült így bevonni, de vannak, akik elégedetlenek, mert egyre kevesebben látogatták ezeket az alkalmakat. Ennek okát két dologban látják, egyrészt túl sok mindent akartak megtanítani és elmondani ezeken az előadásokon, "túlságosan sok előadást tartottunk és igazából egyik témának sem sikerült a mélyére ásni". (A6)

Másrészt viszont azt emelték ki, hogy a közösség túlságosan is Budapestre koncentrál, a vidéki tagokkal nem foglalkoznak és nincsenek vagy csak kevés a vidéki esemény.

 

"A közösségbe Pesten személyesen is könnyebb bekerülni, mint vidékről." (A2)

 

"És a személyes kapcsolat nagyon fontos feltétele annak, hogy igazi tagként tekintsenek valakire, vagy komolyabb feladatot bízzanak valakire." (A2)

 

"Az egy nagyon fontos dolog, hogy annak ellenére, hogy a kommunikáció főleg interneten zajlik azért személyesen is ismerjük meg azokat az embereket, akikre komoly feladatot bíznak a közösség vezetőinek mondható emberek. Magyarországon ezt még meg lehet valósítani, nem túl nagy ország." (A4)

 

Egy másik projektnél máshogy merült fel az aktív tagság problémája:

 

"Meghirdettünk egy ilyen banner[6] pályázatot, ami elég bénán sikerült, mert elég béna bannereket küldtek be az emberek. Poénosra vettük, hogy a fődíj egy álló utazás, tehát egy buszjegy. Tehát ilyen poénosra vettük és ment a trollkodás, hogy ilyen hülye díjak vannak, másrészt pedig, amit küldtek, az is viszonylag béna volt. És akkor rájöttem, hogy ezt nem így kell, majd jön magától az az ember, aki tud grafikázni. Ez működik is. Tehát hogyha kihirdetünk egy feladatot, akkor az nem mindig működik, egyszer csak valaki megjelenik, hogy csinálni akarja, és akkor jobban működik." (A3)

 

"Nem tudjuk az emberek alá tenni a feladatot, hanem jönnie kell, hogy én ezt csinálni akarom." (A3)

 

A fenti példa sok szempontból is érdekes. Egyrészt a közösség elutasítja a feladatok erőszakos kiosztását, és a feladatok tagokra kényszerítését, emögött az önkéntesség és függetlenség eszménye állhat, a tagok bármikor kiléphetnek, és semmi sem kérhető rajtuk számon. Másrészt megfogalmazták azt a tapasztalatot, hogy gyorsabban és jobb minőségben készülnek el azok a feladatok és munkák, amikre önként jelentkeznek, mert ekkor válik igazán fontossá a munka a résztvevő számára. A közösségnek feladata, hogy az erőforrást jelentő tagokat a különböző feladatok irányába terelje, továbbá segítse az érdeklődőket bekerülni a közösségbe, felhívja a figyelmet magára.

 

"Nem csak arra várunk, hogy valaki beessen és kérjen, hanem mi is megpróbáljuk tolni az emberek felé, hogy nézzétek milyen egyszerű ez a dolog és nem egy őrdöngőség olyan dolgot tenni, ami aztán bizonyos berkekben azért hírnevet hoz az embernek, meg elismerést." (A7)

 

Miután a közösség érzékelte, hogy a tagság kezdeti aktivitását és lelkesedését nem könnyű fenntartani, több megoldással is próbálkoztak. Ezek közül a leglátványosabb az Ubuntu Akadémiák megszervezése. A probléma többféle megoldását említették az interjúalanyok. Az egyik szerint a közösséget folyamatosan lázban kell tartani, hirdetni kell a feladatokat, míg a másik szerint a jelentkezőkkel szoros kapcsolatokat kell kialakítani, az emberre kell figyelni. Egy harmadik vélemény szerint pedig a közösség és a rendszer dinamikája olyan, hogy nem lehet a tagságra a feladatokat rákényszeríteni.

 

Identitás és érzelmek

 

Identitás alatt elsősorban a csoporthoz való tartozás élményét értjük. A kötődést támasztja alá az alábbi idézet is:

 "azt nem tudjuk már megtenni, hogy befejezzük, magára hagyjuk a dolgot. Sokszor egyszerűbbnek tűnik, de egy idő után az embernek már részévé válik" (A7)

 

A csoporttudat kialakulásához hozzájárulnak a szabályok és normák, amelyek a közösség életét szabályozzák, azok a legendák, történetek és hősök, amik és akik a nyílt forráskódú mozgalom történetéhez tartoznak. Az identitás kialakulását nagyban segíti továbbá, hogy létezik a közösség számára egy központi entitás, az ubuntu.hu honlap, amelyen megjelennek a fontos események, személyek, tartalmak. "Az ubuntu.hu egyik legfőbb célja, hogy a hazai Ubuntu felhasználók találkozóhelye legyen; egy olyan oldal, ami igazi közösségé kovácsolja az Ubuntu felhasználókat." (Torma, 2008; 56)

Az Ubuntu Közösség "valójában sokkal többről szól, mint egyszerűen egy Linux disztribúció népszerűsítéséről: ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy valódi közösségként, együttműködve, a legjobb tudásunk szerint tehetünk egy közös ügyért, és eközben azt érezzük, hogy a munkánkkal értéket teremtünk" (Torma, 2008; 58). A közösség identitásának legfontosabb elemei tehát a közös ügy, valamint a munka értelmessége és haszna. De mindez teljesen hasztalanná válna, ha a tagok nem lennének lelkesek, és nem jelentene számukra kihívást ezért a közösségért dolgozni. Az identitás, vagyis a csoporthoz tartozás egyik eleme a csoport meghatározása, definiálása. Ez a MUK esetén a közösség hivatalos szabályrendszeréhez kapcsolódik.

A Magyar Ubuntu Közösség egy informális társaság, vagyis nincs hivatalosan nyilvántartott tagsága, de mégis vannak írott szabályai. A szabályok a közösségi élet négy szegmensére vonatkoznak (ubuntu.hu[2]):

 

·  Viselkedési szabályok

Ezekben a szabályokban a szabad szoftver mozgalom alapvető értékeit fogalmazzák meg. "A szabad szoftverek világában önkéntesek dolgoznak együtt szabad elhatározásukból, hogy olyan szoftvert alkossanak, amiből mindenki profitálhat." (ubuntu.hu[2])

 

·        Alapszabályok

Hatféle alapszabályt sorolnak fel:

1.      Légy tapintatos!

2.      Légy tisztelettudó!

3.      Működj együtt!

4.      Ha nem értesz egyet, konzultálj!

5.      Ha bizonytalan vagy, kérj segítséget!

6.      Ha távozol, légy tekintettel a többiekre!

 

·        Levelezőlisták és fórumok

1.      Használj élő e-mail címet!

2.      Kerüld a személyeskedést és az értelmetlen vitákat!

 

·        Csoportvezetőkre vonatkozó szabályok

Amikor az interjúk során megkérdeztem, hogy milyen követelményeknek kell megfelelnie annak, aki a közösség tagja szeretne lenni, általában azt a választ kaptam, hogy azokat a szabályokat kell betartani, amelyek a honlapon is olvashatók, de létezik pár íratlan szabály is, melyek a fenti elvekből levezethetőek. Például nem illik csupa nagybetűvel írni, mert az tiszteletlenséget és erőszakosságot sugall. Valójában, ha megnézzük a fent deklarált elveket és szabályokat, akkor hamar rájöhetünk, ahhoz hogy értelmezni tudjuk ezeket, rendelkeznünk kell közösségi tapasztalattal. A "Légy tapintatos!" szabály kifejtése így hangzik: "Légy tapintatos. A munkádat mások is fogják használni, és neked is támaszkodnod kell mások munkájára. Bármilyen döntést is hozol, az kihat a felhasználókra és társaidra, ezért kérjük, ezt vedd figyelembe döntéseidnél. Például, ha a feature freeze fázisában vagyunk, ne tölts fel teljesen új verziót kritikus rendszeralkalmazásokból, mivel mások a már fagyasztott rendszert tesztelik, és nem számítanak nagy változásra." (ubuntu.hu[2]) Valószínűleg a fenti utasítást csak akkor értjük és akkor tudunk hozzá alkalmazkodni, ha már elmerültünk a szabad szoftverek működésében, és konkrétan az Ubuntu közösségek világában is. Tehát valószínűleg a fenti szabályok, és normák nem a kívülállóknak vagy újonnan bekerülteknek szólnak. A normák leírásának a közösség számára központi helyen - mintegy transzparensen - történő elhelyezése nem a kezdő alkalmazkodók miatt készült, hanem azért, hogy a közösség felett lebegjen, a tagokat folyamatosan a szabályok betartására figyelmeztesse. Ha a normákat nem a működéshez szükséges gyakorlati funkcióval rendelkező szabályoknak tekintjük, akkor tekinthetjük a közösség identitását megerősíteni kívánó intézménynek. Ekkor a honlapon "kifüggesztett" normák listája folyamatosan emlékezteti a tagokat arra, hogy mely közösséghez is tartoznak, milyen identitással rendelkeznek. Továbbá, mivel a szabályok listája egyben a nemzetközi vagy teljes Ubuntu közösség normája is, melynek eredeti nyelve az angol, a tagokban elindul egy asszociációs lánc melynek végén a szabad szoftver mozgalom (OSM) áll. A faliújságot, a normák listáját lehet értelmezni úgy is, mint a közösség legendáriumának egy részét. Ebbe a legendáriumba tartoznak többek között a hősök, vagyis az első hackerek, a hozzájuk kapcsolódó legendák, híres tetteik és szövegeik, azok a könyvek melyeket az OSM-ről írtak.

 

Motivációk

 

Dolgozatom harmadik nagy témája a szereplők motivációinak vizsgálata. Rövid áttekintése fontos következtetésekhez vezet, melyeket a későbbiekben még használni fogunk. Az interjúk során megpróbáltam feltárni, hogy milyen motivációk álltak a belépés és/vagy a közösségszervezés mögött. A racionális, önérdekkövetőt tételező elmélet szerint a belépőket valamilyen magánhaszon motiválja a kooperálásra.

 

"Kérdező: Hogyan kezdted el írni azt a szócikket?

Leginkább szerintem ez az open sourceos hozzáállás, hogy én valamit megcsináltam, ami szerintem úgy jobb, utánanéztem, hogy ezt hogyan lehetne megcsinálni.

Kérdező: Mesélsz még erről az open sourceos hozzáállásról?

Arra gondoltam, hogy értek hozzá annyira, hogy meg tudjam csinálni. Van itt valami, ami el van kezdve, és ahhoz hozzáírok valamennyit, hogy arra, amire én akarom használni, arra jó legyen, és attól nekem nem lesz jobb, ha megtartom magamnak." (A5)

 

"Elkezdtem érdeklődni az iránt, hogy segítenék. Egyrészt ugye a nyelvgyakorlás miatt..." (A6)

 

"Mindig is az volt az álmom, hogy a Canonicalnél dolgozzak, mindig ez motoszkált a fejemben." (A4)

 

Az egyik első témája a beszélgetéseknek, mindig akörül forgott, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a nyílt forráskódú mozgalommal és az Ubuntuval. Sokuknak azonban nem az Ubuntu volt az első ilyen nem szokványos operációs rendszere, néhányan SuSE, mások pedig UHU Linuxot használtak korábban.

 

"Kérdező: Mi volt az, ami a SuSE-ban megtetszett neked?

Technikai érdekesség. Nagyon új volt, egy csomó minden felfedezhető dolog volt benne. Jól is nézett ki, jól is működött, amikor megszoktam akkor egy idő után hatékony is volt." (A3)

 

Az Ubuntu vonzó tulajdonságai pedig így jelentek meg:

 

"Az volt benne a nagyon vonzó hogy látszott, hogy van mögötte egy közösség, és sok minden történik körülötte, tehát izgalmas volt az egész disztribúció. Azért is próbáltam ki." (A3)

 

A fenti válaszadó miután kipróbálta az Ubuntut, elment egy IRC találkozóra és különböző feladatokra jelentkezett. Egy másik beszélgetésből pedig az derült ki, hogy a közösség a legfontosabb, a jó társaság, az érdekes emberek számítanak a csoporthoz való csatlakozásban.

 

"Hogyha az ember eljár ilyen közösségi rendezvényekre, megismeri azokat az embereket, és én jó sok emberrel beszélgetek, és nem informatikáról. Úgy kerültem az Ubuntuhoz közel, hogy használtam, és azóta nem is akarok váltani, a közösségbe meg szépen beleszivárogtam." (A2)

 

Összefoglalva tehát legalább ötféle motiváció, vagy másként fogalmazva szabad szoftveres életút rajzolódik ki. Ezek:

·        saját igények kielégítése,

·        a valamilyen tudás fejlesztése, megszerzése,

·        érdeklődés a technikai újdonságok iránt,

·        közösség és személyes társaság megtalálása,

·        hosszú távú karrier elképzelések.

 

A fenti lista a beszélgetések értelmezéséből állt össze, azonban nem szabad azt gondolni, hogy ezek valamiféle tiszta esetek lennének. A technikai újdonságok és általában a számítástechnika iránti érdeklődés mindenkit jellemzett, csak nem mindenkinél ez volt a leghangsúlyosabb.

Következtetések

 

A következőkben összefoglalom, hogy miért tekinthető sikeresnek a Magyar Ubuntu Közösség, milyen tényezők miatt jöhet létre újra és újra kollektív cselekvés. Az elemzés során számba veszem mind a külső tényezőket, melyeket adottságként lehet értelmezni, másrészt kitérek azokra a belső tényezőkre, eszközrendszerre, amelyeket a közösség sikeresen tud alkalmazni a kollektív cselekvés felmerülő problémáinak kezelése során.

A csoport egyik külső adottsága az internet közege, ami többféleképpen is meghatározó a közösség működése szempontjából. A tagok közötti kommunikáció leggyakrabban az internet terepén zajlik. Így az esetleges földrajzi távolság nem befolyásolja zavaróan a közösség mindennapi életét. Az internetes közeg egy másik következménye, hogy a kollektív cselekvésben való részvétel költségei lényegesen lecsökkennek. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munka jellegét illetően nagyon nagy különbségek lehetnek, például a honosítás esetében a fordítóhétvégék költsége magas (mivel a tagoknak egy közös helyszínre kell utazniuk), az otthon végzett munkáé pedig alacsony. A felhasználók támogatásának költsége az interneten sokkal alacsonyabb, mint bármilyen más kommunikációs csatornán. Az internet közege fontos adottság olyan szempontból is, hogy mindenki által hozzáférhető információkat tartalmaz.

Külső adottságnak tekinthető az Open Source Movement identitásképző ereje. A MUK egy olyan gondolkodásmódot hirdet, aminek a világ majdnem minden országában vannak követői és helyi szervezetei. Az identitást ebben az esetben ezzel a szellemiséggel való azonosulás jelenti. Ez a szellemiség vagy gondolkodásmód két elemből táplálkozik, a hagyományokból és a rendszert működtető alapelvekből. Úgy tűnik, hogy a szabad szoftver ideológiája, valamint az OSM története, legendái és hősei olyan hatással vannak a tagokra, hogy azok identitásának fontos részévé válhat az OSM-hez tartozás. A rendszer alapját képező elvek egyike a vezetők tisztelete, ami szorosan összefügg a teljesítmény elismerésével. A virtuális világban létrejöhet, illetve létrejött egy olyan rendszer, amelyben a közösségen belüli pozíciók, a hierarchiában elfoglalt hely kizárólag a teljesítménytől függ. Aki sokat és jól dolgozik, az előreléphet. A szabad szoftveres világon kívül gyakori tapasztalat, hogy az életben a boldogulás, az előrelépés alig vagy egyáltalán nem teljesítményfüggő. Ezért egy olyan világnak, mint amit az OSM létrehozott, különösen nagy lehet a vonzereje.

Véleményem szerint a "faliújságban", a szabályok listájában megjelenik a hagyomány momentuma - hiszen a szabályok a hőskorba nyúlnak vissza, a SABDFL[7] nevéhez fűződnek - és megjelennek a rendszer alapját képező elemek, mint például a társak elfogadása vagy a teljesítmény elismerése.

A csoport harmadik külső adottsága a nagy csoportlétszám. Mivel sokan tagjai a közösségnek[8], Oliver és Marwell érvei szerint a nagy csoportok nagy potenciális erőforrással rendelkeznek, és nagyobb valószínűséggel kerülnek ki aktív tagok.

A csoport saját vagy belső tulajdonságai közé olyan megoldások és technikák tartoznak, melyekkel a külső adottságok előnyeit ki tudják használni, élni tudnak a lehetőséggel. Ezek a csoport története során alakultak ki, például ilyenek a kollektív cselekvés problémájának észlelése, csoporton belüli megtárgyalása és a csapdahelyzetre adott megoldási kísérletek. Ilyen kísérlet többek között Ubuntu Akadémia létrehozása.

A személyes kapcsolatok nagyon fontosak a bizalom kialakításában, az internetes csatornákon létrejövő virtuális kapcsolatok ebből a szempontból kevésbé hatásosak. A közösségi alkalmak és az ezeken megjelenő résztvevők számának növelésével, a tagok közötti szorosabb kapcsolatok kialakításával a közösség működése még inkább stabilizálható. A sikeresség felett azonban érdemes még elidőzni. A csoport tagjai számtalan kollektív cselekvéssel kapcsolatos kérdést fogalmaztak meg, például napi problémaként vetődött fel a tagok aktivitása illetve aktivizálása, mint a sikeres működés egyik kritériuma.

Megállapíthatjuk, hogy a MUK sikeresen megoldotta a kollektív cselekvés problematikus szituációját, hiszen a közösség több éve működik, és közjószágot hoz létre. A honosítás és a támogatás mivel az internet közegében jön létre, tiszta közjószágok, a fogyasztásból nem lehet kizárni senkit és a tevékenységeket gyakorlatilag végtelen felhasználó igénybe tudja venni anélkül, hogy a közjószágok (a magyar nyelvű Ubuntu és a fórumon elérhető segítségek) sérülnének, vagyis a fogyasztás nem versengő.

 

Az elmélet és empíria

 

A Magyar Ubuntu Közösség tevékenysége kollektív cselekvés, tevékenységük eredménye pedig közjószág. A következőkben az elmélet és gyakorlat viszonyát vizsgálom a szakirodalmi összefoglalóban idézett szerzők és a MUK működését leíró interjúk alapján. A cselekvéses dilemmák szelektív ösztönzők használata nélküli megoldásai:

(1) Olson azt állítja, hogy kollektív cselekvés csak kis vagy privilegizált csoportban jön létre szelektív ösztönzők nélkül, mert a kollektív cselekvés egy főre jutó haszna ebben az esetben haladja meg a cselekvés költségeit.

(2) Oliver és Marwell szerint, minél inkább megvalósul egy közjószág esetén a nemversengő fogyasztás és minél heterogénebbek a csoporton belüli érdekek, annál könnyebben valósulhat meg sikeres kollektív cselekvés.

 (3) Ostrom gondolatmenete szerint, a kollektív cselekvés belső megoldását jelenti, ha a közösség tagjai hitelesen elköteleződnek a közösség hosszú távú fennmaradása mellett, és a közösség szabályait nem csak betartják, de egymást is felügyelik.

 

Ahhoz, hogy el tudjuk dönteni érvényes-e az első állítás a Magyar Ubuntu Közösségre, tudnunk kell, hol van a csoport határa, mekkora csoportról beszélünk. Mint az interjúkból kiderült, a csoport határát nem lehet konkrétan meghúzni, többféleképpen is lehet definiálni, leginkább azonban koncentrikus körökként képzelhető el. A legbelső körben azon kevesek vannak, akik a legaktívabb tagoknak számítanak, ők rendelkeznek a legnagyobb döntési lehetőséggel. A középső körbe a kevésbé aktív tagok tartoznak, míg a legtágabb csoportban minden Ubuntu felhasználó helyet kap. Mivel a közjószág nemversengő fogyasztású, a csoporttagok között nem lehet felosztani. A csoport méretének hatása a kollektív cselekvés sikerességére az olsoni érvek miatt (a jószágból származó hasznot kevés felé kell osztani) nem lesz érvényes. Olson magyarázatát nem igazán tudjuk használni a MUK sikerességének megértéséhez, mert a jószág, ami a kollektív cselekvésben létrejön, tiszta közjószág.

 

Oliver és Marwell állítását felhasználva azt mondhatjuk, hogy a MUK tiszta közjószágokat hoz létre, a csoporttagok heterogén érdekei és motiváltsága miatt. Ez az interjúk alapján érvényesnek mondható, mert legalább ötféle motiváció van jelen a csoportban, amiből az érdekek heterogenitására is következtethetünk.

 

Ostrom a kollektív cselekvés problémáinak megvalósult megoldásait elemezve jutott a harmadik megállapításra. Azonban fontos megjegyezni, hogy azok az Ostrom által elemzett problémák, amelyekkel a közösségek szembesültek a közjószág túlhasználatából eredtek, vagyis a gondok a közjószág fogyasztásához kapcsolódtak. A MUK által érzékelt kollektív cselekvési probléma viszont a közjószág termelésével kapcsolatos, kevés ember akar részt venni a közjószág létrehozásában. A megoldás viszont nem feltétlenül különbözik a két esetben.

Azt tapasztaltuk, hogy a MUK legaktívabb tagjaiban a motivációkat tekintve valamiféle változás ment végbe. Először valamilyen konkrét cél érdekében tevékenykedtek (angoltudás fejlesztése, technikai érdeklődés, hosszú távú érdekek), majd a feladatok és a közösség fontossá vált a szereplőknek, identitásuk részévé vált. Ezért a kollektív cselekvés sikerességében egy idő után az identitás vált fontosabb tényezővé.

A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a vizsgált közösség (MUK) tevékenységére és működésére vonatkozó elméleti állítások csak részben igazolhatóak. A kollektív cselekvésre és csoportméretre vonatkozó olsoni állítás nem teljesül, ugyanakkor a nemversengő fogyasztás és a csoport-heterogenitás, valamint a hosszútávú elköteleződés elmélete egymást kiegészítve jól leírja az internetes közösség sikeres működését.

 

Irodalom:

 

 

Axelrod, R.: The Evolution of Cooperation. New York, Basic Books, 1984.

 

Fsf.hu[1] : Szabad Szoftver kritériumai (http://www.fsf.hu/index.php/Whatis_fs) (Utolsó megtekintés: 2010-02-15)

 

Hardin, G.: A közlegelők tragédiája, in: Lányi, A. (szerk.): Természet és Szabadság. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 219-231.

 

Kovács Bálint: A másodrendű potyautas problémája és megoldásai. Budapest, Szociológiai Szemle, 2008/2.

 

Lichbach M.I.: Rethinking Rationality and Rebellion: theories of collective action and problems of collective dissent. Rationality and Society, 1994/1, 8-39.

 

Linux.org: Hivatalos Linux disztribúciók listája (http://www.linux.org/dist/list.html) (Utolsó megtekintés: 2010-02-15).

 

Lipsz.hu: Mi a szabad szoftver és a nyílt forráskód közötti különbség? http://www.lipsz.hu/tudasbazis/212-mi-a-szabad-szoftver-es-a-nyilt-forraskod-koezoetti-kueloenbseg.html (Utolsó megtekintés: 2010-03-10)

 

Macy, M. W.: Identity, Interest and Emergent Rationality. Rationality and Society, 1997/4, 427-448.

 

Marwell, G., Oliver, P.- Prahl, R.: Social Networks and Collective Action: A Theory of the Critical Mass. III. The American Journal of Sociology, Vol. 94, No.3, 1988. 502-534.

 

Oliver, P., Marwell, G.: The Paradox of Group Size in Collective Action: A Theory of the Critical Mass. II. American Sociological Review, Vol.53, No.1., 1988.1-8.  

 

Oliver, P., Marwell, G., Teixeira, R.: A Theory of the Critical Mass. I. Interdependence, Group Heterogeneity, and the Production of Collective Action. The American Journal of Sociology, Vol. 91, No. 3, 1985. 522-556.  

 

Olson, M.: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

 

Ostrom, E.: Governing the Commons. Cambridge University Press, 1990.

 

Raymond, E. S.: A katedrális és a bazár. Budapest, Kiskapu Kiadó, 2004.

 

Raymond, E. S. (Internet) (1996-tól folyamatosan frissül): Hogyan lesz az emberből Hacker. (http://esr.fsf.hu/hacker-howto.html) (Letöltés: 2010-02-12)

 

Torma L.: Az Ubuntu Világa. http://toros.hu/ubuntu/az-ubuntu-vilaga.pdf (Utolsó megtekintés: 2010-03-15)

 

Ubuntu.hu[1]: Ubuntu dokumentáció. http://sugo.ubuntu.hu/ (Utolsó megtekintés: 2010-03-10)

 

Ubuntu.hu[2]: Ubuntu viselkedési szabályzat. http://ubuntu.hu/viselkedesi-szabalyzat (Utolsó megtekintés: 2010-03-23)

 

 



[1] A nyílt forráskódú szoftver és a szabad szoftver elnevezéseket a továbbiakban szinonimaként használom, bár a két megjelölés nem teljesen ugyanazt jelenti (lásd: lipsz.hu), de a különbségektől a dolgozat szempontjából eltekinthetünk.

[2]              Béta-tesztelő az a személy, aki a program nem végleges ún. béta-verzióját teszteli.

[3] Az alcím Torma László "Ubuntu Világa" című könyvére utal

 

[4] Összesen hét beszélgetésre került sor, melyeket diktafonra rögzítettem, majd legépeltem. Az interjúalanyok anonimitása érdekében a beszélgetésekre A1-től A7-ig terjedő számozással utalok majd.

 

[5] A közösség leírásához alapvetően két forrást használok, a közösség honlapját és azokat az interjúkat, melyeket a közösség tagjaival készítettem.

[6]              Online reklám

[7]              Mark Shuttleworth a Canonical alapítójának becenevének rövidítése. (Self-Appointed Benevolent Dictator for Life)

[8]              Több mint 10.000 aktív regisztrált felhasználója van az ubunut.hu lapnak.


 



[1] Képzeljünk el egy legelőt, ahová egy közösség tagjai kihajthatják legelni állataikat. Tegyük fel továbbá, hogy erre a legelőre maximum 100 marhát lehet kihajtani, mert a lelegelhető fű mennyisége csupán 100 marha folyamatos legeltetéséhez elegendő. Ha több mint 100 marhát terelnek ki legelni, akkor a mező egy részének nincsen ideje regenerálódni, a növényeknek újra kinőni és így egyre kevesebb terület áll a pásztorok rendelkezésére. A csökkenés egészen addig folytatódik, ameddig el nem fogy a teljes legelő és már egyetlen marha sem tud jóllakni. Mivel a közösség minden egyes tagjának egyenként az az érdeke, hogy a lehető legtöbb állatot legeltesse ezen a területen - hiszen a több állat több hasznot jelent a számára - a legelő el fog pusztulni, mert több mint 100 marhát terelnek ki a területre.

 

[2] Bár a cselekvők interakciói sosem végtelenek, az ismétlődések gyakorisága és az utolsó lejátszás bekövetkeztének időpontjára vonatkozó bizonytalanság miatt vehetjük úgy, mintha végtelenszer játszanának le egy fogolydilemma játékot. (Kovács, 2008)


Csatolmányok
Nincs csatolmány a publikációhoz...


Vitafórum

Még nincs hozzászólás a publikációhoz...

Új hozzászólás:
Hozzászóláshoz regisztráltként be kell jelentkezni!